Mostanában ez a legnagyobb probléma. Az agyam megállás nélkül dolgozik, de a megoldásig nem jutok el. Olyan, mintha bennem lenne már a megfelelő gondolat, de valami nem engedi ki. Mintha ki akarna ömleni, de valami megakasztja. Furcsa, és egyben félelmetes is. Arra gondolni, hogy már csak pár hónapom van arra, hogy eldöntsem mit is szeretnék megfélemlít, hiszen tényleg nem tudom, hogy mit is akarok.

De mielőtt csak úgy belevágnék, azért még írok ezt-azt ami mostanában zajlott velem, ugyanis tényleg nagyon régen írtam már. Első körben, még mindig suliba járok, készülök a szakvizsgára, amitől egyenesen fosok. Amit tanulok, már rég nem érdekel, tehát az órákat amire beülök nem élvezem. Tavaly még volt olyan órám, amire szívesen beültem, és mégha nem is érdekelt a tanár aki leadta az anyagot, úgy adta elő, hogy megfogott a mondandója. De azóta csak pöccs tanáraim vannak, és persze nehéz tárgyaim, amit annyira utálok, hogy sokat lófrálok inkább. Ami persze nem a legjobb, de kárt még nem okoztam ezzel magamnak, mert dolgozatokra bejárok, és egész jól sikerülnek. Dolgozok megállás nélkül, de sajnos semmi látszatja nincs. Egy hónapba, ha jól megy a meló, akkor összeszedek 18-at, és semmi nem marad belőle. Ez volt, míg be nem vezették az adót. Ez nagyon lenyomott. Hiszen a télen is szórólapoztam, és azért nem volt valami gyerekjáték minuszokban, hó esésben kint állni, és a fizetésemből csak nem 2000Ft-ot levontak, és szarakodtam 3000 valamennyiért. Nem azt mondom, hogy az nem pénz, de sajnos még csak a bérletemet se tudom megvenni belőle. Persze nem ennyi volt az össz fizum, de a nyamvadt adó miatt, tényleg nem látom, hogy mégis milyen munkával is érném el azt, hogy látszatja is legyen. Sajnos az angol tudásom egyenlő a nullával, hiába is tanulom már 13. éve. Soha nem volt egy normális angol tanárom se, így elég nehéz magamtól a hiányosságaimat pótolni. Középiskolába azt a szöveget hallgathattam, hogy ezt már általánosba meg kellett volna tanulnod, általánosban pedig azt, hogy ezt majd középiskolában. Most meg azt hallgatom, hogy ezt hogy-hogy nem tudjátok?

Másodkörben megtudtam, hogy az egyik osztálytársamnak tetszem. Nagyon sokáig próbálkozott, amíg egyik nap kaptam egy levelet a haverjától, aki elmondta, hogy ez tényleg így van. Erre csak annyit válaszoltam, hogy ezt át kell gondolnom. Habár ezt mondtam, akkor tudtam, hogy ez bizony veszett ügy. És az illető be is bizonyította, hogy jól láttam a dolgokat. Gondolom a haverja elmondta neki, hogy ezt írtam, és akkor a korábbi kedves, normális emberből egyszerre egy tapló, hülye állat lett. Pedig megmondom őszintén, azért néha eljátszottam a gondolattal, de akkor szerencsére csinált valami olyat, amitől meggondoltam magam. Ha valami baja volt, direkt feltünően V.-nekszólt, előtte engem kért meg, állandóan velem akart beszélni, akkor pedig még csak hozzám se szólt. Kicsit bosszantott ez a hirtelen váltás, de belegondoltam, hogy jobb is így, mert így legalább megtudtam, hogyha összejöttem volna vele, és ha valami végett szakítottunk volna, akkor ugyanezt csinálta volna. Úgy döntöttem, Én ugyanúgy fogok hozzá állni, ahogy eddig is tettem. Néha azért nem ment. Volt, hogy akkora utolsó taplóként viselkedett, hogy Én is bunkó voltam vele. Nagyon fura alak, hiszen valójában borzalmasan érzelmes, és már csak egy pici beszólás is nagyon a szívébe mar, de ő bátran tudja dobálni a hülyeségeket, a tapló beszólásokat a másik felé, vagy csak szimplán kihazsnálni egy adott embert. Borzasztóan érdekember, és ez szerintem nagyon negatív oldala. Barátokkal mostanában am. is megszívom. Középsikolai "legjobb barátnőm" lassan másfél éve se kacsintott felém, de váratlanul kaptam egy sms-t, hogy adjam meg a címemet. Mindenre gondoltam, csak arra nem amit kaptam. Gondoltam esküvői meghívóra, amit nem biztos, hogy teljes örömmel fogadtam volna, de fontos, hogy ő boldog legyen, így belenyugodtam, hogy esetlegesen az a barom állat elveszi feleségül, hiszen az eljegyzés már meg volt. De nem, kaptam egy levelet, hogy milyen régóta találkoztunk, és hogy ő ezt mennyire bánja. Akkor már nagyon régóta nem bezséltünk, és haragudtam is rá egy kicsit, hogy ennyire leszarja nagy ívben a fejem. Hiszen Én tényleg mindig próbáltam vele kapcsolatba lépni, desokszor szembesültem azzal, hogy ő lerázott. Hiába is, már megvolt a pótlékom. Egy ideig még próbálkoztam, majd feladtam, és belenyugodtam a helyzetbe. Erre megkaptam a levelet, ami újra mindent felborított bennem. Persze nem azonnal, ugyanis amikor először elolvastam a levelet szánalmat, és haragot éreztem, de nagyon volt a meglepődöttségem. Majd még egyszer elolvastam, és a hatás ekkor is elmaradt. Tudtam, hogy valamit reagálnom kell rá, de nem tudtam hogy mit és hogyan. Mit kellene mondanom neki? Essek neki, hogy miért csak most döbben rá, vagy sírjam el magam neki, hogy Én is így gondolom? Hogy sjanálom, hogy így alakult, és mondjam neki, hogy ez ugyanúgy mind a kettőnk hibája, mikor nagyon jól tudom, hogy csak ő az aki kizárt az életéből? Nem erről volt szó az utolsó éven... Egyáltalán nem. A levelet félre raktam, de akármit is csináltam, csak járt az agyam, és arra jutottam, hogy szörnyű ember vagyok, hogy ilyesmikre gondolok. Ő most próbálja azt tenni, amit Én tettem eddig. Mégis milyen ember lennék, ha visszautasítanám, és ezáltal még jobban eltolnám magam. Egy viszont biztos volt... Ő már nem a legjobb barátnőm, és soha nem is lesz az. Ő csak egy barát a gimnáziumból, sőt, merem azt mondani, hogy egy haver rengeteg szép emlékkel. Hiszen a legjobb barátság arról szól, hogy ha valami baja van az embernek, akkor rögtön azt a személyt hívja fel és mondja el neki, de se Ő, se Én nem tettünk így. Nem tudom miért, nekem ez így soha nem ment. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy biztos annak a másik embernek is megvan a maga problémája, miért is mondanám el az enyémet is. Úgyis csak nyűg lenne neki, inkább megoldom magam, vagy a sírba viszem. Lehet velem van a baj, sőt, biztos. Este újra magamhoz vettem a levelet és elolvastam. Elkezdtem sírni, minden egyes sort újra és újra elolvastam. Olyan idegennek tűnt az írása. Aztán magamhoz vettem a telefont, de hezitáltam. Belegondoltam, hogy akkor amikor írta, akkor teljesen átadta magát a hiány érzetének, és ha fel is hívom, most tuti nem lesz abban az állapotban. Ellentétben velem, aki azon próbáltam lenni, hogyha beszélek vele, ne bőgjem el magam. Sokáig csak tartottam a levelet és a telefont a kezembe, majd erőt vettem magamon és felhívtam. Felvette, a hangja pedig semmilyen se volt. Nagy levegőt vettem és elkezdtem mondani neki, hogy -Én is így gondolom, és sajnálom, hogy így alakult. Mire Ő: -Értem, és mizu? Megmondtam, ez lesz, ostoba voltam megint. Hiába gondoltam azt, hogy ezzel meg lehet menteni valamit is. Ez nem így van. Ez bukott ügy. Jobban fájt ez az érdektelen, érzéketlen, gyors tématerelő kérdés, minthogyha azt írta volna a levélben, hogy többet látni se akar. Az elkövetkező pár percben amit beszéltünk, nagy erőt vettem magamon, és felajánlottam neki, hogy találkozzunk valamikor, de önző módon tettem, hogy megnyugtassam a lelkemet, hogy Én tényleg mindent megteszek ez ügyben. Ő pedig csak annyit mondott, hogy sajnos mostanában nagyon elfoglalt és vizsgaidőszaka van. Én pedig mondtam neki, hogy amint vége van a vizsgaidőszaknak, és ráér, írjon egy üzenetet, és találkozzunk. Azóta még mindig tart a vizsgaidőszak, és lassan beköszönt a következő is. Most tartok ott, hogy tényleg feladtam. Ő csak egy nagyon kedves haver a szívemnek, tele szebbnél-szebb emlékekkel.
Belefáradtam abba, hogy azt hallgassam, hogy Te fontos barát vagy nekem, és csak a párom miatt nem foglak elhanyagolni. A frászt, ebből is bőven kijut nekem. De mégis mit vártam egyáltalán? Hogy bárki a szerelem helyett a barátságot választaná? Hülyeség... Ébresztő ember, ne legyél ennyire hülye.

Harmadkörben szólok pár szót a családomról is. Ami már szinte nem is mondható családnak. Sajnos egyre gyakrabb a veszekedés, és ahelyett, hogy leülnénk megbeszélni mindenki sértődöttségében valamihez/valahova elmenekül. Hamár csak a családfők folytonos veszekedése nem is lenne elég, a nővéremmel is vannak problémák, aminek okát egyenlőre nem tudjuk. Úgy érzem a húgom és Én maradtunk, de Én gyengeségembe Pestre menekülök, ha pedig nem tudok, akkor a szobámba, ezzel egyedül hagyva a húgomat. Menekülök, mert úgy érzem nem tudok mit tenni ez ügyben. Eleinte próbáltam, de nem vagyok megváltó, és ami elromlott azt már csak ritkán lehet megjavítani. Az órás se tudja mindig helyre rakni a mutatókat, hogy ismét együttesen mutassák rendesen az időt, Én pedig világ életembe nem voltam órás alkat. Hiába, nekem már csak a menekülés maradt...

Ráadáskörként pedig, mostanában egyre többet tapasztalom, hogy felnőttem. Azt tudni kell rólam, hogy mindig is kislány fejem volt, de egyre többen nem úgy fordulnak hozzám mint egy kislányhoz, vagy egy tinihez. Plusz pont pedig, hogy manapság már a személyimet se kérik el, hogyha alkoholt veszek. Végre valami pozitívum is. Magamnak is feltűnt, hogy már nem vagyok annyira az a naív kislány mint eddig voltam. Valamelyik pénteken elkísértem a húgomat a fogorvoshoz, vissza fele vonattal jöttünk, és beült hozzám egy csávóka, aki erőteljesen ráhajtott a húgomra. Mindenféle hülyeséggel etette a fejét, bókolgatott neki, érdeklődött felőle, míg nem észrevette, hogy Én is ott vagyok, aztán félretolva a kabárját, csak annyit szólt nekem, hogy: -Nahát a Te arcodat még nem is láttam eddig... Majd folytatta húgomnak az udvarlást, amit ő pirulással, zavartságával köszönt meg. Az ablak felé fordultam, és arra gondoltam, milyen gyökér is ez a csávó. Mert tényleg az volt. Olyan átlátszó dolgokat mondott húgomnak, hogy az hihetetlen. És akkor egyszerre beugrott, banyek, hiszen Én is ilyen voltam. Még mikor gimnazista voltam beült hozzám 3 rossz fiúnak nevezett csávóka. Az egyik nagyon nyomta nekem a rizsát, Én pedig teljesen elhittem neki, hogy ez tényleg így van, és hogy akar tőlem valamit. Vissza gondolva ugyanolyan reakcióm volt, mint most a húgomnak.  Aztán csak sokáig hallgattam, hogy miről beszélgetnek, aztán szóba jött a hobbi. Húgom vidáman újságolta, hogy Ő önvédelemre jár. Mire a csávóka annyit mondott: Hogy azért, ez mégsem olyan jó, mert egy pasi nem szereti, ha erősebb tőle egy lány. Csak ennyit fűztem hozzá: -Szerintem meg nincs igazad, van olyan pasi aki szereti azokat a nőket, akik megtudják védeni. És előnyösebb is, hogyha valaki megtámadja, akkor nem azt csinálja, hogy visít mint egy idióta picsa, hanem szétrúgja a támadója seggét. Ő: -Ez is igaz, de ha elé kerül egy hatalmas nagy izomkolosszus, nem biztos, hogy tud vele mint kezdeni. Én: - Nem biztos. Ő: - De azért van mellette egy pasi, hogy megvédje. Én: -Jah, az tényleg tök életszerű, hogy egy lány bárhova is megy, mindig mellette van egy barátja, haverja, vagy valami más pasi, aki megtudja védeni. Ő rámnézett tök komolyan, és ezt mondta: -Milyen negatív vagy!
Nah, ezt jól megkaptam. Negatív! Mintha a homlokomba lőttek volna íjjal egy papírfecnit ezzel a felirattal. De csak elfordultam, és ennyit gondoltam: -Te meg egy szerencsétlen gyökér. Hamarosan leszálltunk, de addig hallgathattam a hülyeséget amit húgom felé bombázott. Ő meg mikor leszálltunk, csak ennyit kérdezett: -Te ismerted am. ezt a palit? Hát persze, hogy .... NEM! Mégis milyen hülye gondolat ez. Szerencsére nem.

Manapság egyre többet esik meg velem, hogy csak úgy megyek, és nem veszem észre, hogy hova is. Pénteken beküldtek húsért a közeli városba, és mivel kocsival nem tudtam menni vonatoztam. Borzasztóan esett az eső, de nem vittem esernyőt, inkább csak a kapucnim védte a fejem. Am. minden másom elázott, de azért élveztem, mégha kicseszett hideg is volt. Elindultam, közbe a bankba is beugrottam, majd elmentem a húsért,de amiért küldtek, az nem volt, és csak délkörül érkezik meg. Hazamentem, de nem egyszer azt vettem észre, hogy nem rég még a kereszteződésnél voltam,a lámpáknál, most meg már az állomáson állok. Megtanultam teleportálni, vagy mi a kuki? De nem, csak szimplán kizártam a külvilágot, és a további életképekről gondolkoztam.Meg úgy mindenről. Nem jutottam sokra. Hazaértem, majd délben ismét visszaindultam a henteshez. Végre sikerrel jártam. Az eső ugyanúgy esett, és néhol a járdán iszonyat nagy pocsolyákat hagyott. Amikor a hentes felé mentem, akkor pont kikerültem egy ilyen rohadt nagy pocsolyát, kifelé pedig a szokásos módon elbambultam, amikor is hirtelen egy hang zökkentett vissza, és a hideg víz érzete a cipőmben, és a bokámban. -Hölgyem, maga a vízben megy? Lenéztem, és tényleg bokáig érő vízben álltam ott, egy pocsolya közepében. Mögöttem a férfi biciklivel volt, és ahogy hirtelen kiugrottam, majdnem el is ütött. Nem tudtam mit mondani, letudtam csak elbambultam szöveggel, mire ő elmosolyodott és mintha mi se történt volna, eltekert mellőlem. Elindultam az állomásra, és csak úgy cuppogott a víz a cipőmben. Ez az! Az állomásra érve, a kurva hidegbe tablóztam, hogy még van háromnegyed órám a vonatig, be kéne ülni a váróba. Lenéztem a kőre, ahova az ereszről lecsöppent a víz, majd arra eszméltem fel, hogy bemondják a vonatomat. Kicsit meg is ijedtem magamtól, hogy ennyire mégis hogy voltam képes kikapcsolni. De nem hibáztatom magam. Egyenlőre nem tudom, hogy mit csináljak, hol és miért? A szinkronszínészes álmomról már lemondtam, tudom, hogy nem lennék rá képes. Illetve hozzá segített ehhez a tényhez az is,hogy amikor az a hatalmas hóviharos ratyi idő volt, a vonatom nagyon sokat késett, sőt, lehetségessé vált, hogy nem is indul el. Abonyig álltam a folyosón, majd beültem egy kabinba, ahol volt hely. Mit ad Isten, pont egy ex szinkronszínész mellé ültem be. Nagyon sokat beszélgettem vele. Most külföldön él, és elmondta, hogy a szinkront csak akkor ajánlja, hogyha mellette színészkednék is, mert magába nem keres sokat ez a szakma. Illetve csak akkor menjek annak, hogyhaelbírom viselni, hogy megaláznak. Ő is nem egyszer ment ki a stúdióból sírva, mert a "főnök" azt mondta neki, hogy ne vegye el a rendes színészektől a munkát, ugyanis ő csak egy szinkronképzőt végzett el. Elgondolkoztam. Én jelenleg is eléggé lelkis ember vagyok, és könnyen meg tudnak bántani. Arra pedig nincs szükségem, hogy a nem létező önbizalmamat efelé még ők is elnyomják. Méghozzá mégjobban. Nem csak ez az egy oka annak, hogy lemondtam róla. De ez a legfőbb. Sajnos nincs pénzem a képzésre, hacsak nem állok be kurvának, akkor előrébb nem jutok-e téren. Az pedig valahogy nem éppen a legjobb ötlet számomra. Mindenesetre az a beszélgetés nagyon sokat segített nekem. Egyszerre lettem vidám, és egyszerre lettem szomorú is. Nagyon sok minden másról is beszélgettünk, és azt vettem észre, hogy teljesen megnyílok neki, pedig szinte vad idegen. Ez nem az Én szokásom, de ő mégis, valahogy ezt érte el nálam. Mert nem csak azt várta, hogy Én meséljek, hanem ő is elmondott nekem bizalmas dolgokat. Nagyon sok közös volt bennünk, csak úgy zakatolt a szívem, amikor minden egyes mondata után azt gondoltam, hogy basszus, Én is ilyen vagyok. Majd mikor már majdnem hazaért, csörgött a telefonom, hogy húgom ki jönne elém. De amilyen ítélet idő volt, mondtam neki, hogy nem kell, inkább maradjon otthon. Mondta, hogy de ő aggódni fog amíg hazaérek, Én pedig mondtam neki, hogyha elindul akkor meg Én fogok aggódni. Maradjon csak otthon és majd hazaérek, megígérem, hogy vigyázni fogok magamra. Miután letettem a telefont, az útitársam megszólalt: -Te is olyan vagy mint Én, hogy nem szeretnél másoknak gondot okozni, és inkább egyedül próbálod megoldani a problémáidat, de hidd el nekem, hogy ez hatalmas teher, Én már csak tudom, és néha sokkal jobb, hogyha mégha nem is teljesen, de valakinek át adsz egy keveset a terhekből. 
Ez nem lehet igaz! Nem tudtam mit szólni, legszívesebben elbőgtem volna magam. Egyszerre éreztem magam szerencsétlennek és szerencsésnek is, hogy láthatom magam 30 valahány évesen. Hiszen ez a nő elmondása szerint ugyanazt csinálta amit Én, tapasztalatokat szerzett, de szomorúan tablózta, hogy a tapasztalattal sajnos szart sem ér, de azért nem rossz, hogy van. 30 valahány éves, de még mindig nem tud felmutatni semmi olyat amire büszke lehetne. Mocskosabb munkák után külföldre utazott ahol kezdett helyre állni az élete, amikor is a cég ahol dolgozott befuccsolt. Most ott tart, hogy nincs rendes munkahelye, és egyenlőre nem tud mit kezdeni azzal a sok tapasztalattal amit a tanfolyamok, munkahelyek adtak neki. Ő is mint Én is, olyan, hogy hamar feladja a dolgokat, és ezt nagyon nem szereti magában. Ezzel egyetértek. Sajnos hamar fel tudom adni az addigi terveimet, amikor csak valami kis akadály elém kerül. Nincs ami előrébb vinne, és szerintem ez így is fog maradni. Velem ellentétben ő mégis elért már olyan dolgokat, ami lehet neki nem olyan kiemelkedő az életében, de nekem mégis megnyomta a bélyeget. Beszélgettünk még az angol nyelvtanulásról, hogy anélkül tényleg nem érek el semmit, és nagyon sokat segít, hogyha kifejezéseket megtanulok köznyelvre. Úgyhogy elkezdtem. Találtam egy nagyon jó oldalt ahol rengeteg kifejezés van. Már az utolsó angol dolgozatomnál hazsnát vettem, de emellett is egyes lesz, mert olyan levert hangulatba voltam, hogy mindenhova csak tippeltem, és szartam a világra. De a levél témája megtetszett és azt megírtam, de az meg nem ér annyi pontot, hogy kettes legyen. Szóval, majd megpróbálom kijavítani. Mindenesetre ez a találkozás lejjebb csúsztatott a gödör felé, de valahol fel is nyitotta a szememet, hogy eddig egy rohadt nagy álomvilágba éltem, ahol azt vártam, hogy minden könnyen az ölembe hullhat, mégha nem is eszerint éltem...

Képek tömkelege: